Az interregnum (1301-1308)
2009.01.15. 17:00
Eljött végre az idő, amikor a tervek elkezdenek megvalósúlni. Kezdődjék egy mai állapotokra nagyonis hasonló állapot bemutatásával a blog.
Az interregnum (1301-1308)
Az 1301-1308 közötti időszakot interregnumnak (lat. ~ király nélküli állapot) nevezzük, bár a kifejezés nem teljesen helytálló, hisz volt megkoronázott király, de tényleges hatalom nem volt a kezében). III. András halálakor megoldatlan a trónutódlás kérdése. Egyetlen tartományúr sem próbál meg trónra lépni, mivel történelmileg kevés idejük adódott családjaik tekintélyének ilyen fokú megszilárdításához, ill. nem jön létre az ehhez szükséges egyezség az oligarchák között. Nincsenek támogatóik, nincs társadalmi bázisuk, hisz mind a városokat, mind az egyházat elhanyagolják. Mindezek következtében egyértelmű, hogy olyan uralkodót kell a magyar trónra ültetni, aki leányágon rokon az Árpád-házzal (és szinte minden európai uralkodóház ilyen). A főurak olyan uralkodót igyekeznek trónra juttatni, akit a későbbiekben kézben tudnak majd tartani. A trónra több jelentkező is akad, hisz bármennyire is széttagolt is az ország, trónja mégis csábító. Végül három uralkodó-jelölt marad: az Anjou Károly Róbert, a bajor Ottó (IV. Béla unokája), ill. a cseh Vencel (László) (IV. Béla ükunokája).
Károly Róbert (Caroberto) anyai jogon kerülhetett a magyar trónra: nagyanyja, Mária - V. István magyar király lánya - II. Sánta Károly nápolyi király felesége lett, s Máriának a magyar trónhoz való esetleges jogát előbb gyermekük, Martell Károly, majd unokájuk, Károly Róbert örökölte. Károly Róbert nem örvendett túlzott népszerűségnek a nápolyi udvarban, talán ennek is köszönhető, hogy II. Sánta Károly a Subicokkal és a Babonicokkal való tárgyalás után - még III. András életében - nevelőjével, Drugeth Vilmossal együtt Magyarországra küldi. Károly Róbert a dalmát városoknál száll partra és megindul az ország belseje felé. Útközben éri III. András halálának híre (egyetlen forrás sem említi, hogy III. András halálához Károly Róbertnek köze lett volna). Esztergomba megy, ahol Bicskey Gergely választott esztergomi érsek egy alkalmi koronával királlyá koronázza. A koronázást nem ismerik el; az egyház és a főurak is attól tartanak, hogy Magyarország Nápolyhoz hasonlóan pápai hűbérré válik, ezért saját jelöltet állítanak a későbbi cseh király, Vencel személyében (ld. Képes Krónika). Közben Magyarországra érkezik Bocassini pápai nuncius is, aki tárgyal a magyar tartományurakkal Károly Róbert érdekében, akinek támogatottságát növeli az is, hogy a IV. (Szép) Fülöp francia király által megkínoztatott és később meghalt VIII. Bonifác pápa utódja XI. Benedek (1303-1304) néven épp Bocassini lesz. Vencel nem lel kellő támogatottságra a magyar tartományurak körében, bár birtokokat is adományoz (pl. Csák Máté hivatalosan is megkapja az általa már korábban elfoglalt Trencsényt). Mindezt látva II. Vencel 1304-ben Magyarországra jön, s mivel fia helyzetét kilátástalannak találja, ezért hazaviszi őt, az ország kormányzását pedig Kőszegi Ivánra bízza. II. Vencel halála után fiát, III. Vencel néven cseh királlyá koronázzák, aki ezek után nem vesz részt a magyar trónért folyó küzdelemben (1306-ban hal meg, halálával kihal a Przemysl-ház).
Vencel a nála lévő magyar koronát - a pápa utasítása ellenére - nem Károly Róbertnak, hanem a bajor Ottónak adja át, akit 1305-ben Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök Fehérvárott királlyá koronáz. Ottó 1305-1307 között uralkodik, nincs társadalmi bázisa. Szeretné feleségül venni Kán László tartományúr (erdélyi vajda) lányát, ezért Erdélybe utazik, ahol Kán László elfogja; fogsága után kiűzik Magyarországból. A magyar királyi címet 1312-ben bekövetkezett haláláig viseli, de az ország ügyeibe nem avatkozik be.
1307-ben érkezik Magyarországra Gentilis bíboros és tárgyalásokat folytat a tartományurakkal (pl. a Rákos mezején tartandó országgyűlésen megjelenni nem akaró Csák Mátéval a Visegrád melletti Kékes kolostorában). Károly Róbert támogatottsága megnő, 1307-ben a Rákos mezején tartott országgyűlésen már egyértelműen őt támogatják. Az 1308. november 24-én a pesti domonkos kolostorban tartott országgyűlésen ténylegesen is elismerik Magyarország királyának, majd 1309-ben a pápa által felszentelt új koronával (a régi korona és a koronaékszerek ekkor még az Ottót elfogó Kán Lászlónál vannak, aki csak pápai kiátkozás után hajlandó visszaadni őket 1310-ben) ismételten megkoronázták. Miután Kán László visszaszolgáltatta a koronaékszereket, Károly Róbertet ismételten, s immár véglegesen Magyarország királyává koronázzák (1310. augusztus 27., Székesfehérvár).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Gador · http://omagyar.blog.hu 2009.01.15. 11:23:04
A tartományúri rendszer
Utolsó Árpád-házi királyunk halálakor az ország a teljes széttagoltság állapotát mutatja: kifejlődött az oligarchia, az oligarchák uralma. A birtokadományozási politika következtében hihetetlenül nagy és összefüggő birtoktestek jönnek létre (könnyebb kormányozni, adót beszedni, stb.). A tartományurak hatalmuk igazolására a királytól korábban kapott címeket (ispán, bán, stb.) használva állítják ki okleveleiket. A létrejött tartományok formailag a királyi udvarra hasonlítanak, egy-egy tartományúr udvarában tulajdonképpen ugyanazon tisztségekkel találkozhatunk, mint a királyi udvarban. A tartományurak saját hadsereggel rendelkeznek, hatalmuk gazdasági alapja a földbirtok. A tartományurak gyakorta egymással is háborúznak, sőt, ha erre felkérik őket, akkor jól kiképzett és felszerelt seregeikkel külföldi uralkodóházak viszályaiba is beavatkoznak. Minden tartományúr rendelkezik egy központtal - egy általában magas, nehezen megközelíthető helyen épült várral -, ami nemcsak jól védhető, de a vár alatt elvezető utakon elhaladó kereskedők kifosztásához is kitűnő bázisul szolgál, épp ezért ebben az időszakban a kereskedelem útvonalai szinte teljesen elkerülik az országot.
A tartományurak társadalompolitikája egyértelműen negatív előjelű, s többek között a városfejlődés stagnálásához ill. hanyatlásához vezet, mivel - bár ők is felismerik a városok gazdasági hasznát (pl. egy összegben történő adófizetés) - nem adnak privilégiumokat (pl. vásártartás joga) a birtokaikon fekvő városoknak. Bár az oligarchák nem verik szét a megyeszervezetet, de ugyancsak stagnál a nemesi megye fejlődése is. A tartományurak arra törekednek, hogy birtokaikon belül más tartományúr, ill. független nemes ne rendelkezzen birtokkal, ezt a célt ritkábban békés módszerrel (birtokcsere), leginkább azonban erőszakosan, a birtokaikon élő kis-, és középbirtokosok famíliájukba kényszerítésével (familiaritás) érik el. Még az egyházat is igyekszenek saját famíliájukba vonni, de ilyen irányú törekvéseik erős egyházi ellenállásba ütköznek (egyedül a pécsi káptalan esetében érnek el ideiglenes sikert); ennek következtében az egyház, sőt maga a pápa is rossz szemmel nézi ténykedéseiket. Jobbágyaikat bármikor átköltöztethetik birtokaik más részeire, szabadon besorozhatják - egyébként nagyon jól kiképzett és felszerelt - hadseregeikbe. Sajátos külpolitikát folytatnak, lányaikat igyekeznek külföldi uralkodócsaládok fiaihoz adni, ill. fiaiknak onnan feleséget szerezni. Saját pénzt veretnek (Károly Róbert uralkodásának kezdetén pl. már mintegy 32 féle pénz van forgalomban), ami tovább nehezíti a kereskedelmet.